Sokáig a klasszikus műveltségemet akartam szélesíteni és mélyíteni, azonban a könyvek elleni "kirohanásom" során arra jutottam, hogy talán érdemesebb lenne a jelenben élni. És ha már a divatban vannak friss trendek, akkor miért ne figyelhetném hasonló módon a művészeteket is?
Persze az ilyen díjak, szervezetek mindig csak kullognak a valóság után, nekem viszont nincs időm elmélyedni minden területben, illetve úgyis csak a sznobériámat hivatottak kielégíteni :D
V. Melyik küzdősportot/harcművészeti ágat válasszuk átlagemberként?
Tök mindegy. Profi szintre eljutni úgyse lesz időnk, meg nem is akarunk, arra viszont akármelyik megfelel, hogy erőt, állóképességet, gyorsaságot, valamint reflexszerűre begyakorolt ütő- és rugómozdulatokat sajátítsunk el.
Az én tetszésemet végül az amerikai hadsereg számára kifejlesztett harcművészet nyerte el, mert egyszerű, elvileg hatékony és részletes útmutatás van róla a neten. Néhány egyszerű mozdulatot kell csupán elsajátítanunk, amelyek életszerű helyzetekben hasznosak lehetnek.
Annyi harcművész mangát olvastam már, hogy megint megjött a kedvem utánanézni a dolgoknak picit, főleg amikor a Blood and Steel hátteréről olvastam, és kiderült, hogy a vudang az egy valóságban is létező iskola. Amikor nekikezdtem ennek a posztnak bő egy hónappal ezelőtt (igen, rohadt sokat kellett utánaolvasni), az lett volna az alapkoncepcióm, hogy a harcművészeteket gyakorlatiasra és spirituálisra osztom ketté, mert ez utóbbinak a misztikussága jobban érdekelt (ki ne akarna energianyalábokat kilőni a kezéből, mint az animehősök?), de menetközben természetesen egy kiábrándítóbb valóság fogadott: a spiritualitás csupán háttérideológia. Többször újra neki kellett kezdenem a posztnak egy újabb koncepcióval, ez jön most. Nem titkolt célom, hogy kicsit belevágjak valamelyikbe, hogy képes legyen megvédeni magam, plusz nem ártana a mozgás sem...
I. Mi is az, hogy harcművészet?
Általánosságban véve minden, ami a háborúhoz tartozik, de én most elsősorban a fegyver nélküli, egy-az-egy elleni küzdelemre gondolok. A fizikai és szellemi felkészülésen kívül olyan mozdulatsorokról van szó, amelyek hatékonyak lehetnek a kézitusában, és folyamatos gyakorlással reflexszerűvé válhatnak.
II. Harcművészetek a 20. század előtt
A harcművészetek egyidősek az emberiséggel, lehet találni birkózós falrajzokat egészen régről. A munkamegosztás diverzifikálásával kettévált a szakmai és az amatőr harcművészet, ez utóbbi a népszokásokban él tovább. Ilyen a birkózás, a botokkal való verekedés vagy akár a harci táncok.
Az első feljegyzéseink a harcművészetekkel kapcsolatban gyakorlatias jellegűek a bronzkorból, azaz különféle technikákról értekeznek, ilyen pl. a Gilgames-eposz is. Hasonlóak ebben a tekintetben az ókori görög birkózók, a római gladiátorok leírásai vagy a középkori európai vívókönyvek, a későbbi bokszesemények is. Valószínűleg ezekkel rokonok az afrikai, egyelőre kevéssé ismert harcművészetek is, mint pl. a dambe. Az afrikai harcművészetek élnek tovább az Amerikába behurcolt rabszolgák között elterjedt technikák révén is. Európában a tűzfegyverek elterjedésével a harcművészetek szabályok közé szorulva sportokká váltak.
Az ázsiai harcművészetek atyja India, ahol a mozdulatokat vallásos tartalommal ruházták fel. Tudjuk, hogy a jógát a 3. században már beleépítették a harcművészetekbe és kb. ekkoriban kezdtek megjelenni a belső energia jellegű koncepciók, mint pl. a csakra. Ezek alapján különböző pontokat azonosítottak a testen, amelyek megfelelő behatásra akár halálosak is lehetnek (varma kalai). Az egyetlen igazi pusztakezes indiai harcművészet a muszti-judda, a többi elsősorban fegyveres vagy birkózós, azok meg engem nem érdekelnek most :). Kínába az 5-6. században érkezett meg buddhista közvetítéssel az indiai harcművészet (persze már jóval korábban is léteztek kínai harcművészetek). Több száz stílus létezik, szinte lehetetlen elkülöníteni és felsorolni mindet, de biztos hallott már mindenki a tajcsicsuanról és a saolin kungfuról. Kb. egy időben a kungfuval jöttek létre valószínűleg indiai hatásra a délkelet-ázsiai szigetvilág harcművészetei, ezek közül legismertebbek a gyűjtőnéven pencsak szilatként nevezett stílusok. Az előbbi három irányból érkezett hatásra fejlődtek ki Délkelet-Ázsia szárazföldi harcművészetei, a muaj különböző formái, amelyek leginkább a kick-boxra hasonlítanak - legismertebb jelenleg ezek közül a thai boksz. A harmadik híres ázsiai kultúra fejlett harcművészetekkel a japán, ahol kitüntetett figyelmet élvezett a kard, de bőven voltak fegyver nélküli ágai is. A legismertebb, a karate kínai befolyásra jött létre a 14-15. század után. Ebből és a kínai kungfuból jött létre a 20. században a koreai taekwondo.
Mit tanulhatunk ezekből? Szinte mindent, de mégsem árt óvatosnak lenni: sok harcművészeti ág sporttá vagy tánccá szelídült történelmi okok miatt, és ezeknél gyakran fontosabb az esztétikai megjelenés, mint a hatékonyság. De azért vannak gyakorlatias dolgok, mint pl. az akupresszurás pontok. Most persze nem az ezoterikus részére gondolok, hanem azokra a tapasztalati úton megismert pontokra, ahol az ember érzékenyebb vagy sérülékenyebb. Nem kell nagy dolgokra gondolni: szem, halánték, nyak, ágyék, na és persze a különféle csuklószorítások:
De ugyanezek segítséget jelenthetnek sérülés esetén is. Az előbbi az előző elv mentén kiütés helyett segíteni próbál, az utóbbi, a jóga pedig elsősorban stresszoldó hatása miatt lehet hasznos.
Szinte mindegyik harcművészetre jellemző volt, hogy nem állt meg a fejlődésben: összeolvadt mással, fejlődött, átalakult, átvett elemeket... stb. A 19. századtól kezdve, de főleg a 20. században jött el ennek aranykora részben a helyiek, részben a nyugati érdeklődőknek köszönhetően, miután háborúk révén és az elszigetelődések végével kapcsolatba léptek a különböző kultúrák. Érdekesség, hogy emellett a szórakoztatóiparnak, konkrétan a kungfus-karatés filmek sikerének köszönhető az óriási érdeklődés (így születhetett meg ez a poszt is...). Egyre többféle variáció, továbbfejlesztés jelent meg, így alakult ki az 1990-es évekre az MMA (mixed martial arts, azaz kevert harcművészetek), amelynek keretében összeresztették egy gyakorlatilag megkötések nélküli párbajba a különféle stílusok képviselőit, ami azért tök jó, mert kiderül, mely stílusok valóban a hatásosak. Bár egyik stílus sem tiszta, a leghatékonyabbnak az ütések és a birkózás tűnik, illetve stílusra vetítve a brazil dzsúdzsucu, a boksz és a thai boksz és hasonló társaik tűnnek egyelőre, de még fiatal a sportág. Ellenben nagyon veszélyes, itt a legkönnyebb megsérülni és előfordultak már halálos áldozatok is.
Mit tanulhatunk belőle? Legnépszerűbbek a fejre mért ütések, ezért hatékony a boksz, viszont a bokszolók védtelenek a rúgások ellen, ezért jó a thai boksz. Ugyanakkor a leghatékonyabb nyerő startégia mégsem a kiütés-rúgás, hanem az, ha a földre viszed az ellenfeled és ott kerülsz domináns pozícióba, illetve emiatt létfontosságú megtanulni, hogyan lehet ezekből kibújni vagy akár földről harcolni. Ezért lett kedvenc a brazil dzsúdzsucu.
IV. Harcművészetek a valóságban
Az MMA ugyan már elég közel jár hozzá, de mégsem az a legvalószínűbb szituáció, hogy az emberbe beleköt egy ringben egy képzett harcművész vagy egy tajcsizó kínai bácsi. Ahogy korábban említettem, Európában a tűzfegyverek elterjedésével a pusztakezes harcművészetek iránti érdeklődés megcsappant. Ez a második világháború után változott meg, amikor a hadseregnek kezelnie kellett a lakosságot vagy az épületekben való bujdósosdi lehetetlenné tette a fegyverhasználatot. A legtöbb hadseregben és rendőrségén a világ valamennyi pontján létrehoztak valamiféle kevert stílust a hatékonyság jegyében, mint pl. a magyar származású Lichtenfeld Imre krav magája. Miben hoztak ezek újat a hatékonyság mellett? Egyre inkább odafigyelnek a harci helyzetek fiziológiai és pszichológiai aspektusára. Pl. hiába a sok gyakorlat, ha az adrenalintól elborult aggyal próbáljuk felmérni helyzetünket. Ilyen módszerek pl. az:
...avagy utazzunk ingyen. Nem tervezem bejárni az egész világot, de ezennel elindítok egy utazós rovatot. Történt ugyanis, hogy a látókörömbe került Milánó és beleástam magam, hogyha oda kellene utaznom, akkor mi lenne az útitervem. A Google Térkép és a Street View segítségével pedig gyakorlatilag be tudom járni az egész várost sétálva, mintha valóban ott lennék. Mire átrágtam magam a város alapvető tudnivalóiról, már úgy éreztem, valóban eltöltöttem ott néhány napot. Az egyetlen dolog, ami talán nem adható virtuálisan valamennyire vissza, az a gasztronómia. A koncepcióm az, hogy próbáljuk megnézni a fő látványosságokat (avagy mi az, ami máshol nincs), miközben kicsit megpróbáljuk felvenni a helyiek életmódját. Persze mindenkor fenntartom, hogy ez az ÉN, saját magamra szabott útitervem. Induljunk tehát Milánóba:
Először is: mit kell tudni Milánóról? Az i. e. 4. században alapították, a Római Birodalom egy szakaszában már fővárosként is működött. Később a longobárdok foglalták el, innen a térség neve (Lombardia). A város neve egyébként szentélyt jelent, mivel egykor vallási központként szolgált kelta törzseknek. Kedvező fekvése miatt gazdag városállammá vált, neves uralkodó családjai voltak a Viscontik és a Sforzák a 13-16. században. Később spanyol, majd Habsburg fennhatóság alá került. Olaszország és az EU egyik legnagyobb és leggazdagabb városa, fontos ipari, pénzügyi, turisztikai, képzőművészeti, egyetemi, zenei, gasztronómiai, sport- és divatközpont, egyszóval majdnem mindenben az élen jár.
Az első pont az utazás. De mielőtt elindulnánk, hangolódjunk rá a városra: két nagy filmklasszikust forgattak itt, a Rocco és fivéreit, valamint Az éjszakát. Operaházának köszönhetően több neves operát is itt mutattak be, de inkább hallgassunk zenét született milánóitól, Sammartinitől. De a város felfedezése közben hallgathatunk Verdi- és Puccini-operákat is. Vegyük Budapestet a kiindulási pontnak, ebben az esetben szárazföldön 10-15 óra az út, ami nem túl barátságos, szóval válasszuk inkább a repülőt, ami már csak másfél óra. A legolcsóbban busszal juthatunk be alig egy óra alatt a központi pályaudvarra kevesebb mint tíz euróért. A városban eltöltött időtől függően leggazdaságosabban akkor jövünk ki, ha napi (€4,50), kétnapi jegyet (€8,25) vagy heti bérletet veszünk (€11,30). Személy szerint úgy látom, a távolságok nem olyan nagyok a főbb látnivalók között, ezért gyalogolnék inkább. De ha valaki egy napra megy, akkor érdemesebb napijegyet venni.
Tegyük fel, hogy reggel van, egy olasz pedig olaszos reggelivel kezdi a napját, ami kávéféleség és péksütemény, azaz legyen egy kappucsínó vagy eszpresszó a kétszersült, cornetto (töltött kifli) vagy tramezzino (háromszög szendvics) mellé. Az ajánlások szerint a három legjobb reggelizőhely a Pave, a Sissi és a Marotin, és mivel ezek közül a Pave van a legközelebb, én odamennék ezen az úton (15 perc séta). Reggeli után irány első úticélom, a Santa Maria delle Grazie, amit értelmesebb emberek bizonyára metrón tennének meg, de én ragaszkodom ahhoz a háromszász forinthoz, amit ezzel megspórolok és inkább gyalog megyek :D. Kb. 45 perces sétáról van szó ezen az útvonalon, viszont így útbaejtjük az engem hidegen hagyó, de a turisták kedvenc célpontjainak számító Brera-képtárat és a Sforza-várat legalább egy-két szelfi erejéig. Na de mit tud a Santa Maria delle Grazie? Maga a hely nem csigáz fel különösebben, viszont benne található a világ egyik leghíresebb festménye, Az utolsó vacsora, ami Milánó legfőbb látványossága. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdekel, de kihagyhatatlan látványról van szó, a Világörökség része, már csak presztízsből is oda kell menni :D (vagy ha másért nem, a Viridiana miatt). Fontos tudni, hogy előre kell időpontot kérni itt, az ára €12. Ha mondjuk 8-kor kezdtük a napot a központi pályaudvaron, akkor kb. 10-re végzünk is a falfestménnyel, induljunk tovább. Eddig kb. a repjegyet leszámítva €25-30-t fizettünk.
Szűk félórás séta után eljuthatunk a Navigliohóz, ami Milánó középkori csatornarendszerének fennmaradt része. Egykor hajózásra, ma már csak öntözésre használják, de turistáknak még végighajózható €12-ért, ami némi Velence-fílinget adhat a régi épületek között. Éjszaka bulinegyeddé alakul, ezt most kihagyjuk. Vannak kétségeim affelől, hogy ez jó buli lenne, valaki majd írja meg. Nem tudom meddig tart a hajóút, de az itthoni BKK-hajókkal számolva szerintem vehetjük egy órának. Kb. dél van és €40-45-nál tartunk.
Most már érdemes nekilátni egy olasz ebédnek. Milánónak nem a nemzetközileg ismert olaszos konyhája van, azaz itt nem pizzát, meg tonhalas tésztát esznek az emberek, hanem nehezebb ételeket. Borjúhúsos egytálételek, rizottók alkotják a konyha javát, amiket nem sorolok fel mind, itt és itt utánuk olvashattok. De szeretném külön megemlíteni a gorgonzolát, mint ismertebb eredetvédett milánó-környéki sajtot, illetve a panettonét, ami egy karácsonyi kalácsféle. Természetesen inni is valami olaszosat illik, pl. az itthon is kapható chinottot. Blogok helyett most inkább a Michelinre hagyatkozok, ezek alapján jó áron az alábbi, közelben található éttermeket vehetjük számításba: Al Pont de Ferr, ESCO, Trattoria Madonnina. Elvileg ezek megúszhatóak €20-ból, bár a menüket látva kétlem... Ez utóbbit választom, szűk 15 perc séta - azaz most vagyunk úgy 13 óra körül, €65 után. Haladjunk tovább, vár ránk ugyanis Az utolsó vacsora után Milánó másik legfontosabb látványossága, a milánói dóm. Fél óra séta, a város szívében van, így közben elhaladhatunk egy csomó fontos épület mellett, mint amilyen az ókori római oszlopokat felvonultató San Lorenzo. A dóm képen is elég durva, élőben még impozánsabb lehet. Állítólag azt sem szabad kihagyni a szép városképért, hogy felmenjünk a tetejére. Ez biztosan igénybe vesz egy órát, legyen 14:30.
Közvetlenül a dóm mellett van a Galleria Vittorio Emanuele II, ami nem csupán egy jól kinéző épület, de tele van a milánói székhelyű divatmárkák üzleteivel, mint amilyen a Gucci vagy a Prada. Ez volt a legelső bevásárlóközpont és itt található a világ első és eddig egyetlen hétcsillagos szállodája, ahol éjszakánként potom €400-ért bérelhetünk szobát... Nézegessünk kirakatokat és ha már itt vagyunk, lényegüljünk olasszá a merienda segítségével, ami az olaszok uzsonnaideje. Ilyenkor édeset illik enni, pl. gelatoval vagy granitával (szorbetféleség). Ehhez keressük fel valamelyik menő, történelmi kávéházat, mint a Biffi, a Cova vagy a Zucca (nem mellékelek útvonalat, ott vannak a közvetlen közelben). Már nem fontos, hány óra van, hullafáradtak vagyunk. Menjünk haza a szállásunkra bejelentkezni, ha még nem tettük meg és pihenjünk kicsit rá az estére. (Szállást nem keresek, hiszen van aki kanapészörföl ingyen, van aki hostelben, van aki hotelben szeret megszállni, hogy az AirB'n'B-ről ne is beszéljünk). Kb. €75-nál járhatunk.
A kultúrával eltöltött napot mi mással koronázhatnánk meg, mint Milánó harmadik legjellegzetesebb helyszínével: a Scala operaházzal. A hamarosan műsorra kerülő Nabucco jegyárai €35 és €300 között mozognak, szóval az olcsóbb jegyek még vállalhatóak. Előtte azért még vacsorázzunk meg a már korábban ajánlott ételeket fogyasztva valamelyik Michelin-ajánlotta, olcsóbb helyen, azaz az estét egy kb. €60-s kiadással zárjuk, így ezen a napon €125 - €150-t költöttünk és lejártuk a lábunkat.
A második napot a popkultúrának szentelem, kötetlenül. Járkáljunk a belvárosban szabadon, együnk pizzát pizzával, nézzünk korbe helyi szupermarketekben, hogy miben térnek el magyar társaiktól. Üljünk fel az 1-es villamosra, amely állítólag elég jól körbejárja a főbb épületeket vagy pattanjunk fel egy hop on, hop off buszra. Hadd soroljam ide azokat a helyeket, amelyek látogatottak, de nekem nem volt kedvem hozzájuk:
Egy dologban azonban hazudtam. Valójában nem Az utolsó vacsora, nem a dóm, nem a Scala a város legfontosabb látnivalója. Ha beírjátoka keresőbe, hogy "milan", még csak nem is a város lesz az első találat. Hanem az AC Milan labdarúgócsapata. A világ egyik legsikeresebbjének kár lenne kihagyni egy meccsét, hiszen már az is nagy élmény lehet, ha az ember bemegy egy nyolcvanezres stadionba. A jegyárak €20 és €140 között mozognak,szóval ha a második napon kifejezetten visszafogottan költekeztünk, a szállást és a repjegyet nem számolva akkor is €200 jött ki nekem erre a két napra...
2011-ben hosszú idő után külföldre merészkedtem - bár nem jártam messzebb, mint amennyire Budapest van a szülűvárosomtól. Nem vagyok nagy utazó, felnőttként nem is nagyon jártam sehol, szóval érdekes volt érett fejjel megélni az utat:
Szóval az úgy volt, hogy feleségem kényszerített: születésnapjára egy bécsi kiránduást szeretne. Én magam nem vágyok utazásokra, az ismeretlentől meg félek, ezért alaposan felkészültem az internet segítségével. Itt szeretném megjegyezni, hogy Google Maps nagyon jó barátunk... Autó híján gyorsan végigböngészve a tömegközlekedési kínálatot, az OrangeWays olcsóbban kijött, mint a VOLÁN vagy a MÁV, ráadásul mérföldekkel kulturáltabb körülmények között: az út során ingyen felszolgálnak valamilyen forró italt, sőt, zenét lehet hallgatni, vagy akár filmet is nézni. (Mondjuk a kávé nem egy élmény, a filmet meg max. az látja, aki kellő közelségben ül a monitorhoz.) Fapadosabb megoldás ennél már csak a telekocsi/stoppolás lenne, de ettől ódzkodom, sosem tudhatod, ki mellé ülsz be. Van vécé is, de a nagy dolgot nem szabad ott végezni, pedig nekem pont azt kellett :)
A határon néhány őrbódé állt, de kihaltnak tűnt, nem hiszen, hogy bárki is lenne még ott. A végállomás előtt a busz még megállt a schwecháti reptéren, szóval transzfernek is megteszi a járat, csak jól kell szervezni az időpontokat. Kb. 3 óra alatt Budapest belvárosából megérkeztünk Bécs belvárosába - metrómegállótól metrómegállóig. Ahogy azt előzetesen elterveztük, vettünk két napijegyet €12-ért, hogy egész nap korlátlanul használhassuk a tömegközlekedést. Az ember persze óhatatlanul is összehasonlítja a megszokott budapesti tömegközlekedéssel a bécsit, és mivel a blogokon mindig a hazait szidják, a nyugatabbra fekvőket meg dicsőítik, kíváncsian vártam, mi fogad. Először is: egész nap egyszer sem találkoztunk semmiféle ellenőrző rendszerrel. Se ellenőrök, se beléptetőkapu. Kíváncsi vagyok, hogy így hogyan tudják fenntartani a rendszert. Persze lehet, hogy vannak ellenőrök, csak szombat lévén kevesebben dolgoznak. A metrókocsik modernebbek voltak, de kényelmesebbek nem, a megállók pedig nagyon szürkék és egyhangúak a budapesti 1-es és 2-es vonalhoz képest. Vagy csak én vagyok elfogult :) Igazából a legnagyobb különbség az volt számomra, hogy az állomások szinte mindegyikén volt sushi, úgy mint nálunk látványpékség. A vécé itt "Opera vécé" volt, azaz végig opera zene szólt, ami beteges egy párosítás, de hát miért is ne.
Első megállónk természetesen a fő látványosság, a Világörökség része, a schönbrunni kastély volt. Március lévén nem a legjobb időpontban mentünk, de a kastélykert így is szép látványt nyújtott, hát még milyen lehet nyáron, amikor virágok lepik el a helyet. Az állatok megszokták az embert, még a mókusok is egészen közel merészkedtek. Az állatkert sajnos még zárva volt, pedig biztosan jó hely. A kastély belsejének megtekintése már nem ingyenes, és engem személy szerint nem is izgatott fel különösebben. Ráadásul pont felújítás alatt állt jópár terem. Összefoglalva, Schönbrunn egész napos elfoglaltságot biztosít a parkjával, múzeumával és állatkertjével. ha jól időzítünk, megnézhetünk egy klasszikus koncertet is este.
Mivel nem volt betervezve a múzeum megtekintése, ezért az eredeti programunkhoz képest csúszásban voltunk, így kihagytuk a másik fontos kastélyt, Belvedere-t, illetve az én igazi célpontomat, a néprajzi múzeumot. Visszametróztunk a belvárosba, hogy végigsétáljunk a város fő látványosságait felsorakoztató körúton. A Ringstraße első szakasza meglehetősen hajaz Budapestre (avagy Budapest hajaz Bécsre), századfordulós épületek mindenütt, a Duna-part viszont teljesen jellegtelen. Egy ponton befordultunk a belváros irányába, hogy megnézzük Mozart lakhelyét, ami nem is lehetne jelentéktelenebb lakóház. Viszont a sok szűk kis középkori sikátor a budai várnegyedhez hasonlóan jó középkori hangulatot varázsol. Az ember észre sem vesszi, és egyszer csak ott van a Stephansdomnál, ami valóban hatalmas és impozáns építmény. Be ugyan nem mentünk, de biztos hasonlóan lenyűgöző belülről is. A belvárosban könnyen el lehet veszni a pesti belvároshoz hasonló kanyargós utcák tömkelegén, de szerencsére megtaláltuk a 17. századi Pestsaulét, amit az akkori nagy pestisjárvány emlékére emeltek. Ennél barokkabb egy szobor nem is lehetne, de hát éppen ezért volt szép. Visszakeveredtünk a körútra, és innetől orgia kezdődött, hatalmas és gyönyörű épületek a hofburgi komplexumtól a Votivkirchéig. Így utólag már tudom, hogy bármilyen drága is, érdemesebb lett volna felülni a barokkos lovaskocsira és azon körbejárni ezt a területet, mert lábon kihordani meglehetősen fárasztó. Persze akinek több ideje van, az megnézheti egytől-egyig kívűl-belül az épületeket. Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy bár még nemkezdedődött ela turistaszezon, a belváros iszonyatosan forgalmas volt már akkor is.
Végezetül egy kis gasztro-élményre gyúrva meglátogattuk a Hotel Sacher kávézóját, mert mit ér Bécs bécsi szelet, Sacher és kávé nélkül? A bécsi szelet speciel kimaradt, de volt bécsi kávé, melange, Sacher és almáspite. A hely puccos volt, az élmény elmaradt, mert a gerbeaud-i árhoz képest nem volt kimagaslóan finom semmi. Sajnos későn jutott eszembe, hogy bemenjünk egy szupermarketbe, hogy megnézzünk min is élnek az osztrákok. Indulnunk kellett vissza, hogy indulási időre megérkezzünk a buszhoz. Előtte azért még gyorsan ráléptünk a Mariahilfer Straßéra, a bécsiek Váci utcájára, ami tulajdonképpen szintúgy elveszítette egyediségét, ha egyáltalán volt neki, hiszen a világ bármelyik városának bevásárlóutcáján lehettünk volna.
Ennyi fért bele 10 órába, három óra múlva hazaértünk, és itt még egy kis kitérő: az OrangeWays állomása az Üllői Úti stadionnál van, ami közlekedés szempontjából tulajdonképpen nem rossz, de éppen egy Fradi meccs sokadik szurkoló vs rohamrendőrök harcára értünk haza, így aztán a sofőr abszolút helyesen inkább nem állt meg, hanem tovább mnet a Stadionokig. Nekünk special ez még jól is jött, így hamarabb hazaértünk, de meg tudom érteni, hogy azok, akik vidékről jöttek, mennyire pánikba voltak esve, hogyan is jutnak most haza.
/cdn.vox-cdn.com/uploads/chorus_image/image/66529/20120922_tjg_ss9_508.jpg)
