Annyi harcművész mangát olvastam már, hogy megint megjött a kedvem utánanézni a dolgoknak picit, főleg amikor a Blood and Steel hátteréről olvastam, és kiderült, hogy a vudang az egy valóságban is létező iskola. Amikor nekikezdtem ennek a posztnak bő egy hónappal ezelőtt (igen, rohadt sokat kellett utánaolvasni), az lett volna az alapkoncepcióm, hogy a harcművészeteket gyakorlatiasra és spirituálisra osztom ketté, mert ez utóbbinak a misztikussága jobban érdekelt (ki ne akarna energianyalábokat kilőni a kezéből, mint az animehősök?), de menetközben természetesen egy kiábrándítóbb  valóság fogadott: a spiritualitás csupán háttérideológia. Többször újra neki kellett kezdenem a posztnak egy újabb koncepcióval, ez jön most. Nem titkolt célom, hogy kicsit belevágjak valamelyikbe, hogy képes legyen megvédeni magam, plusz nem ártana a mozgás sem...

I. Mi is az, hogy harcművészet?

Általánosságban véve minden, ami a háborúhoz tartozik, de én most elsősorban a fegyver nélküli, egy-az-egy elleni küzdelemre gondolok. A fizikai és szellemi felkészülésen kívül olyan mozdulatsorokról van szó, amelyek hatékonyak lehetnek a kézitusában, és folyamatos gyakorlással reflexszerűvé válhatnak.

II. Harcművészetek a 20. század előtt

A harcművészetek egyidősek az emberiséggel, lehet találni birkózós falrajzokat egészen régről. A munkamegosztás diverzifikálásával kettévált a szakmai és az amatőr harcművészet, ez utóbbi a népszokásokban él tovább. Ilyen a birkózás, a botokkal való verekedés vagy akár a harci táncok.

Az első feljegyzéseink a harcművészetekkel kapcsolatban gyakorlatias jellegűek a bronzkorból, azaz különféle technikákról értekeznek, ilyen pl. a Gilgames-eposz is. Hasonlóak ebben a tekintetben az ókori görög birkózók, a római gladiátorok leírásai vagy a középkori európai vívókönyvek, a későbbi bokszesemények is. Valószínűleg ezekkel rokonok az afrikai, egyelőre kevéssé ismert harcművészetek is, mint pl. a dambe. Az afrikai harcművészetek élnek tovább az Amerikába behurcolt rabszolgák között elterjedt technikák révén is. Európában a tűzfegyverek elterjedésével a harcművészetek szabályok közé szorulva sportokká váltak.

Az ázsiai harcművészetek atyja India, ahol a mozdulatokat vallásos tartalommal ruházták fel. Tudjuk, hogy a jógát a 3. században már beleépítették a harcművészetekbe és kb. ekkoriban kezdtek megjelenni a belső energia jellegű koncepciók, mint pl. a csakra. Ezek alapján különböző pontokat azonosítottak a testen, amelyek megfelelő behatásra akár halálosak is lehetnek (varma kalai). Az egyetlen igazi pusztakezes indiai harcművészet a muszti-judda, a többi elsősorban fegyveres vagy birkózós, azok meg engem nem érdekelnek most :). Kínába az 5-6. században érkezett meg buddhista közvetítéssel az indiai harcművészet (persze már jóval korábban is léteztek kínai harcművészetek). Több száz stílus létezik, szinte lehetetlen elkülöníteni és felsorolni mindet, de biztos hallott már mindenki a tajcsicsuanról és a saolin kungfuról. Kb. egy időben a kungfuval jöttek létre valószínűleg indiai hatásra a délkelet-ázsiai szigetvilág harcművészetei, ezek közül legismertebbek a gyűjtőnéven pencsak szilatként nevezett stílusok. Az előbbi három irányból érkezett hatásra fejlődtek ki Délkelet-Ázsia szárazföldi harcművészetei, a muaj különböző formái, amelyek leginkább a kick-boxra hasonlítanak - legismertebb jelenleg ezek közül a thai boksz. A harmadik híres ázsiai kultúra fejlett harcművészetekkel a japán, ahol kitüntetett figyelmet élvezett a kard, de bőven voltak fegyver nélküli ágai is. A legismertebb, a karate kínai befolyásra jött létre a 14-15. század után. Ebből és a kínai kungfuból jött létre a 20. században a koreai taekwondo.

Mit tanulhatunk ezekből? Szinte mindent, de mégsem árt óvatosnak lenni: sok harcművészeti ág sporttá vagy tánccá szelídült történelmi okok miatt, és ezeknél gyakran fontosabb az esztétikai megjelenés, mint a hatékonyság. De azért vannak gyakorlatias dolgok, mint pl. az akupresszurás pontok. Most persze nem az ezoterikus részére gondolok, hanem azokra a tapasztalati úton megismert pontokra, ahol az ember érzékenyebb vagy sérülékenyebb. Nem kell nagy dolgokra gondolni: szem, halánték, nyak, ágyék, na és persze a különféle csuklószorítások:

• https://en.wikipedia.org/wiki/Compression_lock
  
• https://en.wikipedia.org/wiki/Small_joint_manipulation
  
• https://en.wikipedia.org/wiki/Wristlock
  

De ugyanezek segítséget jelenthetnek sérülés esetén is. Az előbbi az előző elv mentén kiütés helyett segíteni próbál, az utóbbi, a jóga pedig elsősorban stresszoldó hatása miatt lehet hasznos.

• https://en.wikipedia.org/wiki/Kappo
• esetleg: https://www.yogajournal.com/poses/types/restorative
  

III. Kortárs harcművészetek

Szinte mindegyik harcművészetre jellemző volt, hogy nem állt meg a fejlődésben: összeolvadt mással, fejlődött, átalakult, átvett elemeket... stb. A 19. századtól kezdve, de főleg a 20. században jött el ennek aranykora részben a helyiek, részben a nyugati érdeklődőknek köszönhetően, miután háborúk révén és az elszigetelődések végével kapcsolatba léptek a különböző kultúrák. Érdekesség, hogy emellett a szórakoztatóiparnak, konkrétan a kungfus-karatés filmek sikerének köszönhető az óriási érdeklődés (így születhetett meg ez a poszt is...). Egyre többféle variáció, továbbfejlesztés jelent meg, így alakult ki az 1990-es évekre az MMA (mixed martial arts, azaz kevert harcművészetek), amelynek keretében összeresztették egy gyakorlatilag megkötések nélküli párbajba a különféle stílusok képviselőit, ami azért tök jó, mert kiderül, mely stílusok valóban a hatásosak. Bár egyik stílus sem tiszta, a leghatékonyabbnak az ütések és a birkózás tűnik, illetve stílusra vetítve a brazil dzsúdzsucu, a boksz és a thai boksz és hasonló társaik tűnnek egyelőre, de még fiatal a sportág. Ellenben nagyon veszélyes, itt a legkönnyebb megsérülni és előfordultak már halálos áldozatok is.

Mit tanulhatunk belőle? Legnépszerűbbek a fejre mért ütések, ezért hatékony a boksz, viszont a bokszolók védtelenek a rúgások ellen, ezért jó a thai boksz. Ugyanakkor a leghatékonyabb nyerő startégia mégsem a kiütés-rúgás, hanem az, ha a földre viszed az ellenfeled és ott kerülsz domináns pozícióba, illetve emiatt létfontosságú megtanulni, hogyan lehet ezekből kibújni vagy akár földről harcolni. Ezért lett kedvenc a brazil dzsúdzsucu.

IV. Harcművészetek a valóságban

Az MMA ugyan már elég közel jár hozzá, de mégsem az a legvalószínűbb szituáció, hogy az emberbe beleköt egy ringben egy képzett harcművész vagy egy tajcsizó kínai bácsi. Ahogy korábban említettem, Európában a tűzfegyverek elterjedésével a pusztakezes harcművészetek iránti érdeklődés megcsappant. Ez a második világháború után változott meg, amikor a hadseregnek kezelnie kellett a lakosságot vagy az épületekben való bujdósosdi lehetetlenné tette a fegyverhasználatot. A legtöbb hadseregben és rendőrségén a világ valamennyi pontján létrehoztak valamiféle kevert stílust a hatékonyság jegyében, mint pl. a magyar származású Lichtenfeld Imre krav magája. Miben hoztak ezek újat a hatékonyság mellett? Egyre inkább odafigyelnek a harci helyzetek fiziológiai és pszichológiai aspektusára. Pl. hiába a sok gyakorlat, ha az adrenalintól elborult aggyal próbáljuk felmérni helyzetünket. Ilyen módszerek pl. az:

• https://en.wikipedia.org/wiki/Emerson_Combat_Systems
• https://en.wikipedia.org/wiki/SPEAR_System
• https://en.wikipedia.org/wiki/Special_Combat_Aggressive_Reactionary_System