Előzmények: Ősköltészetről kb. a 13. századig beszélhetünk, mire nagyjából teljesen felolvadt a középkori irodalomban. A vallási vezetőkhöz fűződik, szájhagyomány útján maradtak meg folyton változgatva. A balladák a 13-15. században kristálysodtak ki mint műfaj, itt franciák révén terjedt el a 16. században. A 19. századtól próbálták meg őket összegyűjteni, az első jelentős gyűjtés Kriza János 1863-as Vadrózsák c. könyve.
A ballada énekelt strófákban előadott rövid, tömör történet, többnyire egyetlen fő jelenetre koncentrálva, amely emberi összeütközéseket ad elő, a szereplőket lélektani helyzetekben, drámai jelenetekben ábrázolja, lehetőleg párbeszédekkel és monológokkal.
Cselekmény: Tizenkét kőműves munkálkodik a dévai vár felépítésén, de az rendre leomlik, ezért elhatározzák, hogy kötőanyagnak annak a feleségét fogják felhasználni, aki először jön látogatóba. Kelemen felesége indul útnak először a rosszat sejtő kocsisa figyelmeztetése ellenére...
Téma: A balladai homály miatt itt is szükség van némi háttérismeretre: a fal egy átok miatt omlott le mindig vagy mert a néphiedelem szerint az építkezések megzavarják a hely szellemét. Ezért volt szükség emberáldozatra. Nem akarnék mélyebb dolgokat belelátni a személyes tragédiánál,de jogosan vetik fel, hogy Kelemen a közösségét előbbre veszi a személyes boldogságánál, pedig e közösség a pénz miatt vállalja a gyilkosságot.
Tartalom: Ezúttal nincsenek keresztényi jelképek, hacsak az emberáldozatot nem vesszük annak, de ez inkább korábbi örökség. Bele a közepébe stílussal indulunk: a vár leomlik, kell az emberáldozat, ekkor lassít be a ballada, hogy a feszültséget keltve odázza az elkerülhetetlent. Ezek után számomra a második tragédia már nem olyan tragikus, túl gyorsan történik az elsőhöz képest.
Forma: Egyszerű, kétsoros versszakokból épül fel a ballada, a rímei egyszerűek. Az erejét a ritmusa adja, ami megszokott módon az ismétlésekre épül. Egyszerre elbeszélő és párbeszédes formátumú, ez lehetőséget nyújt a történet gyors felvázolása mellett a vázlatos karakterábrázolásra is.
Élmény: A balladai tragédiák mindig jól működtek bennem, hiába ismerjük kívülről, ez is hatott azonnal, elborzasztja az embert, főleg, hogy elkerülhetetlennek állítja be.
Érdekességek:
- A sztori alapja valószínűleg egy ókori görög hídépítésből ered, az egész világon megtalálhatóak a változatai. - Déván az ókor óta állnak erődítmények, utoljára a 18. században erősítették meg.
Előzmények: Ősköltészetről kb. a 13. századig beszélhetünk, mire nagyjából teljesen felolvadt a középkori irodalomban. A vallási vezetőkhöz fűződik, szájhagyomány útján maradtak meg folyton változgatva. A balladák a 13-15. században kristálysodtak ki mint műfaj, itt franciák révén terjedt el a 16. században. A 19. századtól próbálták meg őket összegyűjteni, az első jelentős gyűjtés Kriza János 1863-as Vadrózsák c. könyve.
A ballada énekelt strófákban előadott rövid, tömör történet, többnyire egyetlen fő jelenetre koncentrálva, amely emberi összeütközéseket ad elő, a szereplőket lélektani helyzetekben, drámai jelenetekben ábrázolja, lehetőleg párbeszédekkel és monológokkal.
Cselekmény: Júlia kimegy virágot szedni, amikor megjelenik neki egy bárány, azt jövendölve, hogy magával viszi a mennyországba, mert hiány van szűzekből...
Téma: A mai olvasó számára félreérthető, hiszen a korabeli jelképek felett már átsiklunk. Júlia valójában apácának készül és elbúcsúzik anyjától.
Tartalom: Ezúttal is megfigyelhetőek a pogány jelképek továbbélései, ezúttal a bárányban, ami a Csodaszarvasra hajaz, de jelentésében már elkeresztényesedett, ahogy a többi jelkép is elsősorban keresztényi. A ballada első szakasza elbeszélő jellegű, a második gyakorlatilag az első megismétlése, de itt elbeszélőt váltunk és Júlia mesél, személyesebbé téve az átélteket. Végül az anya búcsúzik egy gyönyörű hasonlattal leírva gyermeke jelentőségét.
Forma: Itt már komolyabb rímek és ritmus van, elvégre ez egy zenés műfaj. Sok az ismétlés, amely erősíti, ritmizálja az elhangzottakat
Élmény: A balladai tragédiák mindig jól működtek bennem, ez is hatott azonnal, a fentebb említett anyai búcsú pedig kedvet hozott ahhoz is, hogy akár kívülről megtanuljam legalább azt a részletet.
Előzmények: Ősköltészetről kb. a 13. századig beszélhetünk, mire nagyjából teljesen felolvadt a középkori irodalomban. A vallási vezetőkhöz fűződik, szájhagyomány útján maradtak meg folyton változgatva. A gyermekeknek szóló népköltészeti művekben ezek rendre tettenérhetőek. A 19. századtól próbálták meg összegyűjteni, a címben szereplő mondókal legrégebbi formája egy 1891-es gyűjtésből ismert.
Cselekmény: A sebesült gólyát gyógyítják.
Téma: A mondóka célja a gyerekek környezetükkel való megismertetése.
Tartalom: E környezetismeretben benne van a gólya, a török veszedelem (azaz vélhetően e változat ebből az időszakból eredeztethető), illetve gyógyítói praktikák, esetünkben természetvarázsló-jellegűek, ami az ősköltészet továbbélését jelenti.
Forma: Párbeszédes jellegű, azaz kérdezz-felelek játékot játszik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a belinkelt gyűjteményben is több változata található meg a mondókának, de azok is kérdezz-feleleket játszanak, csak más témában. Elsősorban ritmikus, nem rímel. Ha olvassuk, valószínűleg mindenkinek megvan a dallama, mert ugye alapvetően így adjuk elő.
Élmény: Hát ez nyilván nem nyújt így negyven felé különösebb esztétikai élményt. :D
Nem vagyok sem Urbanista, sem Városban, hogy rajongjak az építészetért, nem csodálkozok el egy szép lépcsőházon vagy egy rejtett zugon, nem szeretek kiülni egy padra. Ezért is jelent valamit, ha már nekem is bejön és rácsodálkozok valamire. Persze nehéz úgy észrevenni ezeket, ha nem mozdulok ki otthonról...
Már gondoltam rá, hogy megörökítem magamnak egy poszt formájában, és épp a minap jelent meg, hogy sajnos elbontják ezt az emlékművet, szóval itt az alkalom. A budapesti Kálvin térről van szó. A tér korábban vásártér volt, itt húzódott a városfal, amíg a 18. század végén el nem kezdték lebontani. Kálvin térre a 19. század második felében keresztelték át. (Az első kép - az egyik első magyar fénykép - épp a térről készült az 1840-es években.)
Mivel éppen 500 éve indult meg a reformáció Kálvin tanainak kihirdetésével, adott volt, hogy az emlékév keretében kezdjenek valamt a térrel. Ennek lett az eredménye posztom tárgya, a Kálvin téri köztéri installáció, amely egyszerű és nagyszerű: reformációhóz kapcsolódó idézeteket vésnek bele a térkövekbe. És ez sokkal jobb mint egy szobor vagy egy múzeum, mert egyrészt ismeretet ad, másrészt a lehető legkönnyebben elérhető módon.
Ha tehetném, mindenről hasonló koncepcióval emlékeznék meg. Például nem sok értelmét látom egy Cseh Tamás-szobornak, amikor ő zenészként volt ismert. Ellenben sokkal jobb megoldás hasonló esetekre a zenélő aszfalt. Sportolók mozdulatlan szobrai legalább ennyire értelmetlenek... stb. Szóval nem, nem érdemes kimenni a Kálvin térre és megnézni, mert nem látványos; de jobban és többet mesél róla, mint egy szobor.
Ez hosszú lesz, készítsetek elő rágcsát... ;) Volt szerencsém megnézni a Bánk bán operát, és sok gondolat merült közben fel bennem. Elnézést előre ha triviális dolgokat vagy butaságot írok, de viszonylag szűz vagyok ezen a téren - ugyanakkor emiatt talán tisztábban látok dolgokat.
A helyszínről
Az Operaházat 2018-ig tavaszáig korszerűsítik, ezért előadásait szétszórták, így került az opera az Erkel Színházba, amit szintén nemrég nyitottak újra 2013-ban felújítás után. Természetesen nem közelíti meg az Operaház belsejét, de teljesen rendben van, funkcionális. A szünetben meglepetésként ért, hogy sor kígyózik a női vécé előtt, de kellemes csalódás volt, hogy odafigyelnek az emberekre és kiírták, hogy az emeleten is van wc, nem kell sorba állni. Tudom ez apróság, de ez jelzi hogy törődnek a munkájukkal. A negatívum, hogy a székek nem voltak a legkényelmesebbek, és nem emelkedtek elég meredeken, így végig összehúzódva ültem, hogy lásson a mögöttem ülő is valamit, noha így az előttem lévő fej takarta ki a fél színpadot.
A nézőkről
Elsősorban idős nénikből áll, ami persze nem baj, csak megállapítottam. Kicsit mindig félek, hogy alul- vagy túlöltözök, de elégedett lehettem magammal a farmer + ing kombóval, sőt, voltak kaik kifejezetten prolisan öltöztek. Ami a legnagyobb bajom volt, hogy a nézők nem tudják hogyan kell viselkedni operában. Na de milyen jogon mondom ezt én, akinek életében ez volt csupán a második opera? Igaz, igaz. Viszont így is feltűnt, hogy nem tudják mikor tapsoljanak.Gyerekkoromból emlékszem, amikor még rendszersen hordtak minket tök feleslegesen hangversenyekre, hogy egyszer egy zenész vagy karmester talán kiállt elénk, hogy ne tapsoljunk mindig ha elhallgat a zene, mert még nem kell. Most is pontosan ez történt, hiába váltotta fel az általános iskolásokat nyugdíjasok tömege. Nem tudom, van-e erre etikett, de én legfeljebb az előadás végén tapsoltam volna, míg a nézőtérrel mindig felhangzott egy-egy bizonytalanul induló tapsvihar, ha elhallgatott a zene. Mondhatnánk, hogy a kiváló zenei élmény hatására törtek ki efféle lelkesedésben, de rosszindulatú leszek és nem feltételezem a közönség többségéről, hogy képesek különbséget tenni közepes és kiváló előadás között, elvégre akkor fújjogásnak és paradicsomdobálásnak is kéne lennie. Szerintem ez csak egy rosszul beidegződött szokás.
Az operáról, mint műfajról
Nem kedvelem. Nem lehet érteni mit énekelnek, ha viszont a feliratokat nézem, akkor nem látom mi történik a színpadon. Kevés a lehetőség a színészi játékra, koreográfiára, így maradnak a beállítások és a díszletek kifejezőeszköznek. Az járt a fejemben, hogy elavult. Nem maga a műfaj, hanem az előadásmód. A musicalekben, filmekben táncolnak, énekelnek, színészkednek, ezernyi eszközzel segítik az előadást, élvezhetőbbé teszik. És a moziban ehetsz-ihatsz közben. Otthon megállíthatod az előadást ha ki kell menni pisilni vagy meg akarsz nézni valamit a neten közben.
Vidnyánszkyról
Ez csúnya rágalom lesz tőlem, de nem tehetek róla. Nem ÉN tehetek róla. A rendezőről közismert a kormányhoz való kötődése, így a darab egyes idegellenes-nemzeti sorai hiába értendőek a 19. század politikai kontextusában, nem tudtam nem arra gondolni, hogy mindjárt jön egy kivetített Soros-arc vagy egy kis migránsozás. Semmi ilyen nem volt a darabban, így részemről ez tényleg csak rosszindulatú megjegyzés, de a közbeszéd egyszerűen annyira szélsőségessé vált, hogy nem tudtam nem erre gondolni.
A Bánk bánról, mint műről
Borzasztóan elavult. Amikor Vidnyánszky átvette a Nemzeti Színházat Alfölditől, emlékszem egy interjújára, aminek az volt a lényege, hogy nem kell mindent modernizálni, a Nemzeti feladata a klasszikusok klasszikus előadása, és ezzel tulajdonképen egyet is értek. Nem tudom, hogy ez az opera gyengesége-e (a drámával emlékeim szerint nem volt bajom annak idején, de lehet hogy mai fejjel másképp látnám) vagy csak én változtam, de a 19. századi felfogása, erkölcse nagyon zavart, életidegenné, távolivá, érthetetlenné tette.
Az operaénekesekről
Hát ehhez nincs fülem, de az érezhető volt, hogy az idősebbek hangja gyeggébb, míg mondjuk a Melindát alakítő énekesnek brutál erős hangja volt, leénekelt mindenkit a színpadról. Nem tudom mennyire szentségtörés a hangosítás, de nem ártott volna a hátsó sorokba, ahol én is ültem. És ha már dicsértem Melinda hangját, hadd rúgjak bele egy aljasat is: valami csodaszép virágszálnak képzelné el az ember, ha már minden konfliktusnak a mozgatórugója, de sajnos nem volt az.
Az előadásról
Hogy végre a lényegre térjek :) Az enyémnél természetesen vannak jobb és szakértő írások pl. itt. Röviden a sztori: A király külföldön van, német felesége folyton bulizik, tojik az ország gondjaira, sőt, mivel öccse ráizgult a király helyettesének feleségére, udvarába hozatja a nőt, míg a férjet, Bánkot országjáró útra küldi, hogy ne lábatlankodjon. A feleség azonban hű marad, a csábító csak úgy tudja megdugni, ha előtte beginázza. Bánk eközben megtapasztalja az ország bajait, és amikor kiderül a nemi erőszak, dühében megöli a királynét.
Emlékeim szerint inkább Bánk belső "szakmai" vívódásáról szólt a darab semmint magánéletéről (hűség a királynak vagy az országnak), de itt a szerelmi részre koncentráltak. Az opera három felvonásos, de csak egy szünet volt. Az első monumentálisabb volt a számosabb szereplőnek köszönhetően, jobban lekötötte a figyelmet a pörgősebb zene és a cselekmény. A második rész jóval lassabb és egyáltalán nem kötött már le pediga maga módján az is erős és megható. De nem voltam ezzel egyedül a közönség is erősen fészkelődött a második rész alatt (ezt részben betudhatjuk a kényelmetlen székeknek is).
A színpadkép jellemzően két részre volt osztva, gyakran párhuzamosan két cselekmény zajlott, de nehezen volt követhető, hiszen a fél színpadot nem láttam, illetve figyelni kellett a szövegre is. A németek és magyarok közti ellentét a jelmezben és a színpadi elhelyezésben is megmutatkozott. Néha kijöttek a színpad előterébe is az énekesek, de annyira azért nem, hogy interaktívabbá, testközelibbé váljon az élmény. A legjobb húzás persze a Csodaszarvas jelképes feltálalása volt a németek vacsoráján, nem véletlenül promózzák ezzel. És egy jó tanács: ne világítsatok a néző szemébe...
A zenészek szerep hálátlan a zenekari árokban, pedig szívesen figyeltem volna őket. Viszont jó alkalom volt élesben is hallgatni a komolyzenét, hiszen már jó néhány hónapja tanulmányozom. Nem tartok még ugyan a romantikus korszaknál, de szembeötlő volt, hogy mennyire egyszerű a zene a barokk komplexitásához képest. Viszont tény, hogy szinte filmzeneszerűen kifejező volt, de inkább csak kísérőzenének éreztem néhány kivételtől eltekintve. Sajnos a leghíresebb rész, a Hazám, hazám teljesen súlytalan lett, mivel a szünet utáni első dalként jött, és a közönség még épp csak kezdett elcsendesedni.
Szóval összességében nem jött be az élmény, és erről nem az előadók vagy a rendező tehetnek, ők korrekten elvégezték a dolguk, hanem az opera maga. Elavultnak érzem a műfajt és az előadásmódot, nem tetszett a történet és a zene sem.
