...avagy utazzunk ingyen. Nem tervezem bejárni az egész világot, de ezennel elindítok egy utazós rovatot. Történt ugyanis, hogy a látókörömbe került Milánó és beleástam magam, hogyha oda kellene utaznom, akkor mi lenne az útitervem. A Google Térkép és a Street View segítségével pedig gyakorlatilag be tudom járni az egész várost sétálva, mintha valóban ott lennék. Mire átrágtam magam a város alapvető tudnivalóiról, már úgy éreztem, valóban eltöltöttem ott néhány napot. Az egyetlen dolog, ami talán nem adható virtuálisan valamennyire vissza, az a gasztronómia. A koncepcióm az, hogy próbáljuk megnézni a fő látványosságokat (avagy mi az, ami máshol nincs), miközben kicsit megpróbáljuk felvenni a helyiek életmódját. Persze mindenkor fenntartom, hogy ez az ÉN, saját magamra szabott útitervem. Induljunk tehát Milánóba:

Először is: mit kell tudni Milánóról? Az i. e. 4. században alapították, a Római Birodalom egy szakaszában már fővárosként is működött. Később a longobárdok foglalták el, innen a térség neve (Lombardia). A város neve egyébként szentélyt jelent, mivel egykor vallási központként szolgált kelta törzseknek. Kedvező fekvése miatt gazdag városállammá vált, neves uralkodó családjai voltak a Viscontik és a Sforzák a 13-16. században. Később spanyol, majd Habsburg fennhatóság alá került. Olaszország és az EU egyik legnagyobb és leggazdagabb városa, fontos ipari, pénzügyi, turisztikai, képzőművészeti, egyetemi, zenei, gasztronómiai, sport- és divatközpont, egyszóval majdnem mindenben az élen jár.

Az első pont az utazás. De mielőtt elindulnánk, hangolódjunk rá a városra: két nagy filmklasszikust forgattak itt, a Rocco és fivéreit, valamint Az éjszakát. Operaházának köszönhetően több neves operát is itt mutattak be, de inkább hallgassunk zenét született milánóitól, Sammartinitől. De a város felfedezése közben hallgathatunk Verdi- és Puccini-operákat is. Vegyük Budapestet a kiindulási pontnak, ebben az esetben szárazföldön 10-15 óra az út, ami nem túl barátságos, szóval válasszuk inkább a repülőt, ami már csak másfél óra. A legolcsóbban busszal juthatunk be alig egy óra alatt a központi pályaudvarra kevesebb mint tíz euróért. A városban eltöltött időtől függően leggazdaságosabban akkor jövünk ki, ha napi (€4,50), kétnapi jegyet (€8,25) vagy heti bérletet veszünk (€11,30). Személy szerint úgy látom, a távolságok nem olyan nagyok a főbb látnivalók között, ezért gyalogolnék inkább. De ha valaki egy napra megy, akkor érdemesebb napijegyet venni.

Tegyük fel, hogy reggel van, egy olasz pedig olaszos reggelivel kezdi a napját, ami kávéféleség és péksütemény, azaz legyen egy kappucsínó vagy eszpresszó a kétszersült, cornetto (töltött kifli) vagy tramezzino (háromszög szendvics) mellé. Az ajánlások szerint a három legjobb reggelizőhely a Pave, a Sissi és a Marotin, és mivel ezek közül a Pave van a legközelebb, én odamennék ezen az úton (15 perc séta). Reggeli után irány első úticélom, a Santa Maria delle Grazie, amit értelmesebb emberek bizonyára metrón tennének meg, de én ragaszkodom ahhoz a háromszász forinthoz, amit ezzel megspórolok és inkább gyalog megyek :D. Kb. 45 perces sétáról van szó ezen az útvonalon, viszont így útbaejtjük az engem hidegen hagyó, de a turisták kedvenc célpontjainak számító Brera-képtárat és a Sforza-várat legalább egy-két szelfi erejéig. Na de mit tud a Santa Maria delle Grazie? Maga a hely nem csigáz fel különösebben, viszont benne található a világ egyik leghíresebb festménye, Az utolsó vacsora, ami Milánó legfőbb látványossága. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdekel, de kihagyhatatlan látványról van szó, a Világörökség része, már csak presztízsből is oda kell menni :D (vagy ha másért nem, a Viridiana miatt). Fontos tudni, hogy előre kell időpontot kérni itt, az ára €12. Ha mondjuk 8-kor kezdtük a napot a központi pályaudvaron, akkor kb. 10-re végzünk is a falfestménnyel, induljunk tovább. Eddig kb. a repjegyet leszámítva €25-30-t fizettünk.

Szűk félórás séta után eljuthatunk a Navigliohóz, ami Milánó középkori csatornarendszerének fennmaradt része. Egykor hajózásra, ma már csak öntözésre használják, de turistáknak még végighajózható €12-ért, ami némi Velence-fílinget adhat a régi épületek között. Éjszaka bulinegyeddé alakul, ezt most kihagyjuk. Vannak kétségeim affelől, hogy ez jó buli lenne, valaki majd írja meg. Nem tudom meddig tart a hajóút, de az itthoni BKK-hajókkal számolva szerintem vehetjük egy órának. Kb. dél van és €40-45-nál tartunk.

Most már érdemes nekilátni egy olasz ebédnek. Milánónak nem a nemzetközileg ismert olaszos konyhája van, azaz itt nem pizzát, meg tonhalas tésztát esznek az emberek, hanem nehezebb ételeket. Borjúhúsos egytálételek, rizottók alkotják a konyha javát, amiket nem sorolok fel mind, itt és itt utánuk olvashattok. De szeretném külön megemlíteni a gorgonzolát, mint ismertebb eredetvédett milánó-környéki sajtot, illetve a panettonét, ami egy karácsonyi kalácsféle. Természetesen inni is valami olaszosat illik, pl. az itthon is kapható chinottot. Blogok helyett most inkább a Michelinre hagyatkozok, ezek alapján jó áron az alábbi, közelben található éttermeket vehetjük számításba: Al Pont de Ferr, ESCO, Trattoria Madonnina. Elvileg ezek megúszhatóak €20-ból, bár a menüket látva kétlem... Ez utóbbit választom, szűk 15 perc séta - azaz most vagyunk úgy 13 óra körül, €65 után. Haladjunk tovább, vár ránk ugyanis Az utolsó vacsora után Milánó másik legfontosabb látványossága, a milánói dóm. Fél óra séta, a város szívében van, így közben elhaladhatunk egy csomó fontos épület mellett, mint amilyen az ókori római oszlopokat felvonultató San Lorenzo. A dóm képen is elég durva, élőben még impozánsabb lehet. Állítólag azt sem szabad kihagyni a szép városképért, hogy felmenjünk a tetejére. Ez biztosan igénybe vesz egy órát, legyen 14:30.

Közvetlenül a dóm mellett van a Galleria Vittorio Emanuele II, ami nem csupán egy jól kinéző épület, de tele van a milánói székhelyű divatmárkák üzleteivel, mint amilyen a Gucci vagy a Prada. Ez volt a legelső bevásárlóközpont és itt található a világ első és eddig egyetlen hétcsillagos szállodája, ahol éjszakánként potom €400-ért bérelhetünk szobát... Nézegessünk kirakatokat és ha már itt vagyunk, lényegüljünk olasszá a merienda segítségével, ami az olaszok uzsonnaideje. Ilyenkor édeset illik enni, pl. gelatoval vagy granitával (szorbetféleség). Ehhez keressük fel valamelyik menő, történelmi kávéházat, mint a Biffi, a Cova vagy a Zucca (nem mellékelek útvonalat, ott vannak a közvetlen közelben). Már nem fontos, hány óra van, hullafáradtak vagyunk. Menjünk haza a szállásunkra bejelentkezni, ha még nem tettük meg és pihenjünk kicsit rá az estére. (Szállást nem keresek, hiszen van aki kanapészörföl ingyen, van aki hostelben, van aki hotelben szeret megszállni, hogy az AirB'n'B-ről ne is beszéljünk). Kb. €75-nál járhatunk.

A kultúrával eltöltött napot mi mással koronázhatnánk meg, mint Milánó harmadik legjellegzetesebb helyszínével: a Scala operaházzal. A hamarosan műsorra kerülő Nabucco jegyárai €35 és €300 között mozognak, szóval az olcsóbb jegyek még vállalhatóak. Előtte azért még vacsorázzunk meg a már korábban ajánlott ételeket fogyasztva valamelyik Michelin-ajánlotta, olcsóbb helyen, azaz az estét egy kb. €60-s kiadással zárjuk, így ezen a napon €125 - €150-t költöttünk és lejártuk a lábunkat.

A második napot a popkultúrának szentelem, kötetlenül. Járkáljunk a belvárosban szabadon, együnk pizzát pizzával, nézzünk korbe helyi szupermarketekben, hogy miben térnek el magyar társaiktól. Üljünk fel az 1-es villamosra, amely állítólag elég jól körbejárja a főbb épületeket vagy pattanjunk fel egy hop on, hop off buszra. Hadd soroljam ide azokat a helyeket, amelyek látogatottak, de nekem nem volt kedvem hozzájuk:

• Sant’Ambrogio-bazilika
• Palazzo di Brera
• Via Monte Napoleone
• Castello Sforzesco
• egyebek

Egy dologban azonban hazudtam. Valójában nem Az utolsó vacsora, nem a dóm, nem a Scala a város legfontosabb látnivalója. Ha beírjátoka keresőbe, hogy "milan", még csak nem is a város lesz az első találat. Hanem az AC Milan labdarúgócsapata. A világ egyik legsikeresebbjének kár lenne kihagyni egy meccsét, hiszen már az is nagy élmény lehet, ha az ember bemegy egy nyolcvanezres stadionba. A jegyárak €20 és €140 között mozognak,szóval ha a második napon kifejezetten visszafogottan költekeztünk, a szállást és a repjegyet nem számolva akkor is €200 jött ki nekem erre a két napra...

Ez hosszú lesz, készítsetek elő rágcsát... ;) Volt szerencsém megnézni a Bánk bán operát, és sok gondolat merült közben fel bennem. Elnézést előre ha triviális dolgokat vagy butaságot írok, de viszonylag szűz vagyok ezen a téren - ugyanakkor emiatt talán tisztábban látok dolgokat.

A helyszínről

Az Operaházat 2018-ig tavaszáig korszerűsítik, ezért előadásait szétszórták, így került az opera az Erkel Színházba, amit szintén nemrég nyitottak újra 2013-ban felújítás után. Természetesen nem közelíti meg az Operaház belsejét, de teljesen rendben van, funkcionális. A szünetben meglepetésként ért, hogy sor kígyózik a női vécé előtt, de kellemes csalódás volt, hogy odafigyelnek az emberekre és kiírták, hogy az emeleten is van wc, nem kell sorba állni. Tudom ez apróság, de ez jelzi hogy törődnek a munkájukkal. A negatívum, hogy a székek nem voltak a legkényelmesebbek, és nem emelkedtek elég meredeken, így végig összehúzódva ültem, hogy lásson a mögöttem ülő is valamit, noha így az előttem lévő fej takarta ki a fél színpadot.

A nézőkről

Elsősorban idős nénikből áll, ami persze nem baj, csak megállapítottam. Kicsit mindig félek, hogy alul- vagy túlöltözök, de elégedett lehettem magammal a farmer + ing kombóval, sőt, voltak kaik kifejezetten prolisan öltöztek. Ami a legnagyobb bajom volt, hogy a nézők nem tudják hogyan kell viselkedni operában. Na de milyen jogon mondom ezt én, akinek életében ez volt csupán a második opera? Igaz, igaz. Viszont így is feltűnt, hogy nem tudják mikor tapsoljanak.Gyerekkoromból emlékszem, amikor még rendszersen hordtak minket tök feleslegesen hangversenyekre, hogy egyszer egy zenész vagy karmester talán kiállt elénk, hogy ne tapsoljunk mindig ha elhallgat a zene, mert még nem kell. Most is pontosan ez történt, hiába váltotta fel az általános iskolásokat nyugdíjasok tömege. Nem tudom, van-e erre etikett, de én legfeljebb az előadás végén tapsoltam volna, míg a nézőtérrel mindig felhangzott egy-egy bizonytalanul induló tapsvihar, ha elhallgatott a zene. Mondhatnánk, hogy a kiváló zenei élmény hatására törtek ki efféle lelkesedésben, de rosszindulatú leszek és nem feltételezem a közönség többségéről, hogy képesek különbséget tenni közepes és kiváló előadás között, elvégre akkor fújjogásnak és paradicsomdobálásnak is kéne lennie. Szerintem ez csak egy rosszul beidegződött szokás.

Az operáról, mint műfajról

Nem kedvelem. Nem lehet érteni mit énekelnek, ha viszont a feliratokat nézem, akkor nem látom mi történik a színpadon. Kevés a lehetőség a színészi játékra, koreográfiára, így maradnak a beállítások és a díszletek kifejezőeszköznek. Az járt a fejemben, hogy elavult. Nem maga a műfaj, hanem az előadásmód. A musicalekben, filmekben táncolnak, énekelnek, színészkednek, ezernyi eszközzel segítik az előadást, élvezhetőbbé teszik. És a moziban ehetsz-ihatsz közben. Otthon megállíthatod az előadást ha ki kell menni pisilni vagy meg akarsz nézni valamit a neten közben.

Vidnyánszkyról

Ez csúnya rágalom lesz tőlem, de nem tehetek róla. Nem ÉN tehetek róla. A rendezőről közismert a kormányhoz való kötődése, így a darab egyes idegellenes-nemzeti sorai hiába értendőek a 19. század politikai kontextusában, nem tudtam nem arra gondolni, hogy mindjárt jön egy kivetített Soros-arc vagy egy kis migránsozás. Semmi ilyen nem volt a darabban, így részemről ez tényleg csak rosszindulatú megjegyzés, de a közbeszéd egyszerűen annyira szélsőségessé vált, hogy nem tudtam nem erre gondolni.

A Bánk bánról, mint műről

Borzasztóan elavult. Amikor Vidnyánszky átvette a Nemzeti Színházat Alfölditől, emlékszem egy interjújára, aminek az volt a lényege, hogy nem kell mindent modernizálni, a Nemzeti feladata a klasszikusok klasszikus előadása, és ezzel tulajdonképen egyet is értek. Nem tudom, hogy ez az opera gyengesége-e (a drámával emlékeim szerint nem volt bajom annak idején, de lehet hogy mai fejjel másképp látnám) vagy csak én változtam, de a 19. századi felfogása, erkölcse nagyon zavart, életidegenné, távolivá, érthetetlenné tette.

Az operaénekesekről

Hát ehhez nincs fülem, de az érezhető volt, hogy az idősebbek hangja gyeggébb, míg mondjuk a Melindát alakítő énekesnek brutál erős hangja volt, leénekelt mindenkit a színpadról. Nem tudom mennyire szentségtörés a hangosítás, de nem ártott volna a hátsó sorokba, ahol én is ültem. És ha már dicsértem Melinda hangját, hadd rúgjak bele egy aljasat is: valami csodaszép virágszálnak képzelné el az ember, ha már minden konfliktusnak a mozgatórugója, de sajnos nem volt az.

Az előadásról

Hogy végre a lényegre térjek :) Az enyémnél természetesen vannak jobb és szakértő írások pl. itt. Röviden a sztori: A király külföldön van, német felesége folyton bulizik, tojik az ország gondjaira, sőt, mivel öccse ráizgult a király helyettesének feleségére, udvarába hozatja a nőt, míg a férjet, Bánkot országjáró útra küldi, hogy ne lábatlankodjon. A feleség azonban hű marad, a csábító csak úgy tudja megdugni, ha előtte beginázza. Bánk eközben megtapasztalja az ország bajait, és amikor kiderül a nemi erőszak, dühében megöli a királynét.

Emlékeim szerint inkább Bánk belső "szakmai" vívódásáról szólt a darab semmint magánéletéről (hűség a királynak vagy az országnak), de itt a szerelmi részre koncentráltak. Az opera három felvonásos, de csak egy szünet volt. Az első monumentálisabb volt a számosabb szereplőnek köszönhetően, jobban lekötötte a figyelmet a pörgősebb zene és a cselekmény. A második rész jóval lassabb és egyáltalán nem kötött már le pediga maga módján az is erős és megható. De nem voltam ezzel egyedül a közönség is erősen fészkelődött a második rész alatt (ezt részben betudhatjuk a kényelmetlen székeknek is).

A színpadkép jellemzően két részre volt osztva, gyakran párhuzamosan két cselekmény zajlott, de nehezen volt követhető, hiszen a fél színpadot nem láttam, illetve figyelni kellett a szövegre is. A németek és magyarok közti ellentét a jelmezben és a színpadi elhelyezésben is megmutatkozott. Néha kijöttek a színpad előterébe is az énekesek, de annyira azért nem, hogy interaktívabbá, testközelibbé váljon az élmény. A legjobb húzás persze a Csodaszarvas jelképes feltálalása volt a németek vacsoráján, nem véletlenül promózzák ezzel. És egy jó tanács: ne világítsatok a néző szemébe...

A zenészek szerep hálátlan a zenekari árokban, pedig szívesen figyeltem volna őket. Viszont jó alkalom volt élesben is hallgatni a komolyzenét, hiszen már jó néhány hónapja tanulmányozom. Nem tartok még ugyan a romantikus korszaknál, de szembeötlő volt, hogy mennyire egyszerű a zene a barokk komplexitásához képest. Viszont tény, hogy szinte filmzeneszerűen kifejező volt, de inkább csak kísérőzenének éreztem néhány kivételtől eltekintve. Sajnos a leghíresebb rész, a Hazám, hazám teljesen súlytalan lett, mivel a szünet utáni első dalként jött, és a közönség még épp csak kezdett elcsendesedni.

Szóval összességében nem jött be az élmény, és erről nem az előadók vagy a rendező tehetnek, ők korrekten elvégezték a dolguk, hanem az opera maga. Elavultnak érzem a műfajt és az előadásmódot, nem tetszett a történet és a zene sem.

Előzetes:

2011-ben hosszú idő után külföldre merészkedtem - bár nem jártam messzebb, mint amennyire Budapest van a szülűvárosomtól. Nem vagyok nagy utazó, felnőttként nem is nagyon jártam sehol, szóval érdekes volt érett fejjel megélni az utat:

Szóval az úgy volt, hogy feleségem kényszerített: születésnapjára egy bécsi kiránduást szeretne. Én magam nem vágyok utazásokra, az ismeretlentől meg félek, ezért alaposan felkészültem az internet segítségével. Itt szeretném megjegyezni, hogy Google Maps nagyon jó barátunk... Autó híján gyorsan végigböngészve a tömegközlekedési kínálatot, az OrangeWays olcsóbban kijött, mint a VOLÁN vagy a MÁV, ráadásul mérföldekkel kulturáltabb körülmények között: az út során ingyen felszolgálnak valamilyen forró italt, sőt, zenét lehet hallgatni, vagy akár filmet is nézni. (Mondjuk a kávé nem egy élmény, a filmet meg max. az látja, aki kellő közelségben ül a monitorhoz.) Fapadosabb megoldás ennél már csak a telekocsi/stoppolás lenne, de ettől ódzkodom, sosem tudhatod, ki mellé ülsz be. Van vécé is, de a nagy dolgot nem szabad ott végezni, pedig nekem pont azt kellett :)

A határon néhány őrbódé állt, de kihaltnak tűnt, nem hiszen, hogy bárki is lenne még ott. A végállomás előtt a busz még megállt a schwecháti reptéren, szóval transzfernek is megteszi a járat, csak jól kell szervezni az időpontokat. Kb. 3 óra alatt Budapest belvárosából megérkeztünk Bécs belvárosába - metrómegállótól metrómegállóig. Ahogy azt előzetesen elterveztük, vettünk két napijegyet €12-ért, hogy egész nap korlátlanul használhassuk a tömegközlekedést. Az ember persze óhatatlanul is összehasonlítja a megszokott budapesti tömegközlekedéssel a bécsit, és mivel a blogokon mindig a hazait szidják, a nyugatabbra fekvőket meg dicsőítik, kíváncsian vártam, mi fogad. Először is: egész nap egyszer sem találkoztunk semmiféle ellenőrző rendszerrel. Se ellenőrök, se beléptetőkapu. Kíváncsi vagyok, hogy így hogyan tudják fenntartani a rendszert. Persze lehet, hogy vannak ellenőrök, csak szombat lévén kevesebben dolgoznak. A metrókocsik modernebbek voltak, de kényelmesebbek nem, a megállók pedig nagyon szürkék és egyhangúak a budapesti 1-es és 2-es vonalhoz képest. Vagy csak én vagyok elfogult :) Igazából a legnagyobb különbség az volt számomra, hogy az állomások szinte mindegyikén volt sushi, úgy mint nálunk látványpékség. A vécé itt "Opera vécé" volt, azaz végig opera zene szólt, ami beteges egy párosítás, de hát miért is ne.

Első megállónk természetesen a fő látványosság, a Világörökség része, a schönbrunni kastély volt. Március lévén nem a legjobb időpontban mentünk, de a kastélykert így is szép látványt nyújtott, hát még milyen lehet nyáron, amikor virágok lepik el a helyet. Az állatok megszokták az embert, még a mókusok is egészen közel merészkedtek. Az állatkert sajnos még zárva volt, pedig biztosan jó hely. A kastély belsejének megtekintése már nem ingyenes, és engem személy szerint nem is izgatott fel különösebben. Ráadásul pont felújítás alatt állt jópár terem. Összefoglalva, Schönbrunn egész napos elfoglaltságot biztosít a parkjával, múzeumával és állatkertjével. ha jól időzítünk, megnézhetünk egy klasszikus koncertet is este.

Mivel nem volt betervezve a múzeum megtekintése, ezért az eredeti programunkhoz képest csúszásban voltunk, így kihagytuk a másik fontos kastélyt, Belvedere-t, illetve az én igazi célpontomat, a néprajzi múzeumot. Visszametróztunk a belvárosba, hogy végigsétáljunk a város fő látványosságait felsorakoztató körúton. A Ringstraße első szakasza meglehetősen hajaz Budapestre (avagy Budapest hajaz Bécsre), századfordulós épületek mindenütt, a Duna-part viszont teljesen jellegtelen. Egy ponton befordultunk a belváros irányába, hogy megnézzük Mozart lakhelyét, ami nem is lehetne jelentéktelenebb lakóház. Viszont a sok szűk kis középkori sikátor a budai várnegyedhez hasonlóan jó középkori hangulatot varázsol. Az ember észre sem vesszi, és egyszer csak ott van a Stephansdomnál, ami valóban hatalmas és impozáns építmény. Be ugyan nem mentünk, de biztos hasonlóan lenyűgöző belülről is.
A belvárosban könnyen el lehet veszni a pesti belvároshoz hasonló kanyargós utcák tömkelegén, de szerencsére megtaláltuk a 17. századi Pestsaulét, amit az akkori nagy pestisjárvány emlékére emeltek. Ennél barokkabb egy szobor nem is lehetne, de hát éppen ezért volt szép. Visszakeveredtünk a körútra, és innetől orgia kezdődött, hatalmas és gyönyörű épületek a hofburgi komplexumtól a Votivkirchéig. Így utólag már tudom, hogy bármilyen drága is, érdemesebb lett volna felülni a barokkos lovaskocsira és azon körbejárni ezt a területet, mert lábon kihordani meglehetősen fárasztó. Persze akinek több ideje van, az megnézheti egytől-egyig kívűl-belül az épületeket. Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy bár még nemkezdedődött ela turistaszezon, a belváros iszonyatosan forgalmas volt már akkor is.

Végezetül egy kis gasztro-élményre gyúrva meglátogattuk a Hotel Sacher kávézóját, mert mit ér Bécs bécsi szelet, Sacher és kávé nélkül? A bécsi szelet speciel kimaradt, de volt bécsi kávé, melange, Sacher és almáspite. A hely puccos volt, az élmény elmaradt, mert a gerbeaud-i árhoz képest nem volt kimagaslóan finom semmi. Sajnos későn jutott eszembe, hogy bemenjünk egy szupermarketbe, hogy megnézzünk min is élnek az osztrákok. Indulnunk kellett vissza, hogy indulási időre megérkezzünk a buszhoz. Előtte azért még gyorsan ráléptünk a Mariahilfer Straßéra, a bécsiek Váci utcájára, ami tulajdonképpen szintúgy elveszítette egyediségét, ha egyáltalán volt neki, hiszen a világ bármelyik városának bevásárlóutcáján lehettünk volna.

Ennyi fért bele 10 órába, három óra múlva hazaértünk, és itt még egy kis kitérő: az OrangeWays állomása az Üllői Úti stadionnál van, ami közlekedés szempontjából tulajdonképpen nem rossz, de éppen egy Fradi meccs sokadik szurkoló vs rohamrendőrök harcára értünk haza, így aztán a sofőr abszolút helyesen inkább nem állt meg, hanem tovább mnet a Stadionokig. Nekünk special ez még jól is jött, így hamarabb hazaértünk, de meg tudom érteni, hogy azok, akik vidékről jöttek, mennyire pánikba voltak esve, hogyan is jutnak most haza.